Swan Edgar: Összebújva rettegnek a büdös szalmazsákon és hálatelt szívvel gondolnak a házvezetőre

Tanulságos mese, mindenképpen figyelmet érdemel. Horváth Zoltán László 2018.01.14-i ajánlásával.


Mesélek, jó?
Hátha így szórakoztatóbb és olyanok is megértik, akik a mindennapokban elvesznek a zűrzavarban.
Tegyük fel, hogy van egy család. Egy nagy család. Ez a család úgy dönt, hogy felvesz egy házvezetőt. Nőt, vagy férfit, mindegy. A házvezetőnek az lesz a dolga, hogy koordinálja, könnyebbé tegye a család életét. Például befizesse a számlákat, kiderítse, hol lehet olcsóbban vásárolni és bevásároljon, gondoskodjon arról, hogy minden rendesen működjön a háztartásban, ha valami elromlik, szerelőt hívjon, segítsen okosan beosztani a pénzt, beszélgessen a szomszédokkal, ha konfliktus támadna, oldja meg. Ezért a munkáért a házvezető tisztes fizetést kap a családtól.
Aztán egy szép napon a házvezetőnek elborul az agya. Holott már előtte sem volt egy intellektuális kandeláber, de ennyire nem volt hülye. De lett, mert megbetegedett ő. Úgynevezett vérszemet kapott, ami ocsmány kórság. Úgy alakul ki, hogy mindent ráhagynak valakire, jobb a békesség alapon. Egy idő után már visszafordíthatatlan lesz a dolog.
A házvezető is úgy kezdte, hogy először csak lecsípett egy kicsit a családi kasszából és elkezdett vásárolgatni ezt-azt. Kidobálta a teljesen jó edényeket és vett helyettük sokkal drágábbakat, a haverjától. Így a haver is jól járt, meg a házvezető is, mert persze megosztoztak a hasznon. A család nem szólt semmit, gondolták, nem olyan nagy ügy, nem érdemes belőle perpatvart kerekíteni.
A házvezető pedig rájött, hogy az ő alkalmazói annyira konfliktuskerülők, hogy az már a gyávaságot súrolja, buták is, mert nem ismerik fel a saját érdeküket és lusták is, mert nem mozdulnak egy lépést sem azért, hogy helyre tegyék a dolgokat. Ezen a ponton hatalmasodott el a vérszemről elnevezett betegség.
A házvezető lecserélte a ház teljes berendezését sokkal ócskább, de legalább jóval drágább holmikra, amiket a cimborái szállítottak és persze osztoztak a nyereségen. A családi kasszát zárolta és sajátjaként kezelte. A szülők leadták neki a fizetésüket, amiből önmagának vásárolgatott focimezt, lapostévét, kisvonatot. Mikor mire volt kedve. A gyerekeket kivette az iskolából és átíratta egyházi suliba, pedig a család soha nem is volt vallásos. Odaköltöztette a családját is. Házastársát, gyerekeit, szüleit, unokatesókat. Ők laktak a ház szobáiban, a család pedig, aki eredetileg (és most is) a munkaadó volt, a hideg, dohos pincébe kényszerült.
A házvezető időnként dobott nekik egy kis maradékot és soha, de soha nem felejtette el megjegyezni, hogy a család nagyon örüljön, amiért ő gondoskodik róluk. Amikor a családnak kezdett elege lenni és elő akartak jönni a pincéből, akkor rájuk zárta az ajtót és azt kezdte hajtogatni, hogy csak így vannak biztonságban, mert odakint nyüzsögnek a rémek, de ő megvédi őket, csak lapítsanak szépen a penészes sufniban.
Miután a pénz már nem elég a ház felső szintjén zajló úri dáridóhoz, a házvezető elkezd hiteleket felvenni, amit természetesen a pincében lakó családnak kell megfizetni. A család a rácsos kis ablakon keresztül azt is látja, hogy a házvezető a szomszédba dobál át időnként nem kevés pénzt, sült csirkét, süteményt, miközben ők, akik mindezt megtermelték, éheznek és fáznak.
A család lerongyolódva, soványan és betegen vacog a sötétben, hallják a lakásból leszűrődő nevetést, beszélgetést, tányércsörgést, de nem mernek mozdulni. Félnek, hogy ha ki találnak bújni a börtönükből, amire a házvezető azt mondta, hogy menedék, akkor a nyakukba ugranak a rémek. Összebújva rettegnek a büdös szalmazsákon és hálatelt szívvel gondolnak a házvezetőre, aki feláldozza önmagát és rokonságát és ezért az áldozatért cserébe most pukkadásig zabálnak, kristálypohárból isszák a legdrágább borokat a család számlájára, ám megvédik a családot a rémektől. Azoktól a rémektől, amelyeket a családból még soha, senki nem látott, de a házvezető azt mondta, hogy léteznek.
A szomszédok pedig röhögve gondolnak rájuk, az idióta családra, amelyik a pincében retteg, miközben az alkalmazott úri életet él a gazdái házában. A szomszédok nem értik, de jókat vigyorognak rajtuk és köszönettel felszedik a házvezető által időnként átdobált pénzt és finomságokat. Úgy vannak vele, hogy nem az ő dolguk kiszabadítani a családot az önkéntes börtönből. Úgy gondolják, hogy aki hülye, haljon meg. És tényleg.
Aki még így sem ért semmit, az jelentkezzen a területileg illetékes gyógypedagógusnál, mert én már nem tudok rajta segíteni.
(Swan Edgar)

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ÚJABB KÉPKERETEK A FANTÁZIA VILÁGÁBÓL

Több mint 50 év eltelt azóta és a Tábornokot a tények még mindig igazolják!!!